A munkavállaló vétkes közrehatásának megítélése a magyar munkajogban

A Munkavállaló Vétkes Közrehatásának Megítélése A Magyar Munkajogban

A munkáltató kártérítési felelősségének fontos eleme, hogy bizonyos esetekben részben mentesül a munkáltató a kárviselés kötelezettsége alól, tehát a kárkötelmi jogviszony alanyai között kármegosztásra[1] kerül sor. Ekkor vagy a munkavállalónak van vétkes közrehatása a károkozással összefüggésben, vagy egyszerűen van olyan egyéb menthető körülmény, amelyet a munkáltató felelősségének mérséklése körében figyelembe kell venni. A vétkes közrehatás nem felelősségalapító tényállás, hanem felelősségcsökkentő tényező.[2] Az Mt. kimondja, hogy „nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amelyet a munkavállaló vétkes magatartása okozott, vagy amely abból származott, hogy a munkavállaló kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget.”[3] Ez a szabály rögzíti a kármegosztás két Mt.-beli esetét: a vétkes közrehatást, valamint annak nevesített altípusát a kárenyhítési kötelezettség megszegését. Ez a szabály a munkavállalót is a munkavégzés szabályainak és a munkavédelmi előírásoknak betartására sarkallja. A károsult munkavállaló közreható magatartását a bírói gyakorlat akkor veszi figyelembe, ha előre látta, vagy kellő körültekintéssel előre láthatta volna magatartásának következményeit, így elvárható lett volna tőle, hogy más magatartást tanúsítson.[4]

A kármegosztás e szabálya két feltételen nyugszik. Egyfelől szükséges, hogy a munkavállaló maga is okozója legyen a kárnak, de csak részbeni okozója, ugyanis, ha kizárólagosan a munkavállaló okozza a kárt, akkor nem kármegosztásnak van helye, hanem a munkáltató felelősség alóli mentesülésének (lásd a teljes mentesülés esetének 2. pontját). Másfelől pedig szükséges, hogy a munkavállalót mindezen magatartásában vétkesség terhelje. E kettős feltétel együttes megvalósulása esetén lehet helye annak, hogy a bíróság kármegosztás mellett döntsön, tehát a vétkessége alapján a bekövetkezett kárért részben felelős munkavállaló és a munkáltatója között kerülhet sor a kármegosztás alkalmazására.[5]

A vétkesség a munkavállaló tudata és a károkozó magatartás közötti kapcsolatra utaló szubjektív, individualizált felelősségtani kategória. Ha a munkavállaló nem úgy járt el ahogy az az általában elvárható (felróhatóság) és e magatartásához való tudati viszonyulása vétkes (szándékos vagy gondatlan)[6], akkor a dolgozó az e magatartásából eredő károkért köteles felelni, így kármegosztásra fog sor kerülni. A vétkességi felelősségi rendszer tehát azon alapul, hogy a károkozó helytelenül cselekedett, miközben konkrét − általa is felismerhető − lehetősége volt arra, hogy másképp járjon el.[7]

A Kúria Joggyakorlat-elemző Csoportjának a munkáltatói kárfelelősség elemző összefoglaló véleménye a közrehatás vétkességének megítélése kapcsán számos esetet áttekintett. Ezen esetek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy vétkes a munkavállaló magatartása akkor, ha a szakmai tapasztalatát, vagy az általános élettapasztalatot kirívóan figyelmen kívül hagyva, vagy a munkáltató által meghatározott munkavédelmi szabályokat megszegve (pl. védőszemüveget nem használta, gép védőburkolatát eltávolította, gépet jogosulatlanul használta, veszélyes térbe belenyúlt stb.) jár el.[8] Ezt a következtetést támasztja alá azon eset is, amelyben a bíróság azért állapította meg a munkavállaló felelősségét, mert a munkahelyi balesetét követően – az elszenvedett kézsérülésével – késedelmesen fordult az orvoshoz, és e magatartása – rontva állapotát – hátráltatta a gyógyulását.  E várakozó magatartás a munkavállaló részéről az általános logikát nélkülözte, így a bíróság döntése szerint kármegosztás alkalmazását alapozta meg.  A munkavállaló vétkes közrehatását akkor is figyelembe kell venni, ha a munkáltató nem a teljes, hanem a balesettel összefüggésben lévő munkaképesség-csökkenés arányában felelős a balesetből eredő kárért.[9]

Mára – a bírói gyakorlat alapján – megállapíthatók olyan klasszikus magatartások is, amelyek esetében a vétkesség hiánya miatt nincs helye kármegosztásnak. A munkavállaló vétkes közrehatásának hiányát állapította meg meg a bíróság, amikor a munkavállaló a munkáltató által biztosított láncot használta, azt megtekintésre a felettesének bemutatta azonban az mégsem volt megfelelő állapotú.[10] A közelmúltban több olyan eset is felmerült, ahol a bíróságnak a munkavállaló reflexszerű mozdulatát kellett értékelnie. Kiemelkedő az a döntés, amely szerint a bíróság nem tekintette vétkes magatartásnak azt, hogy a munkavállaló akaratlan, reflexszerű mozdulattal odakapott a körfűrészhez abból a célból, hogy a húsdarabot megigazítsa.

Nem állapítható meg a vétkesség akkor sem, ha a munkáltató elmulasztotta vagy nem megfelelően biztosította a munkavédelmi oktatást a balesetet okozó veszélyes munkaműveletre vonatkozóan. Emellett nem indokolt a kármegosztás abban az esetben sem, ha a munkáltató a munkavállalót szabálytalan műveletre tanítja be, mivel az eszerint dolgozó személy magatartása nem minősülhet vétkesnek.[11] Ehhez hasonló elven nyugszik az a 2003-as ítélet is, amely kimondta, hogy a kármegosztás alapjául csak a munkavállaló vétkes magatartása szolgálhat és nem értékelhető a munkavállaló terhére a munkavégzésre kialakított és a munkáltató által eltűrt olyan gyakorlat, amely utóbb a munkahelyi balesetet előidézte.[12]

A vétkesség hiánya kapcsán összességében az állapítható meg, hogy a bíróság a munkáltató ellenőrzési, baleset-megelőzési, utasítási kötelezettsége nem megfelelő teljesítésekor következtet a munkavállaló vétkességének hiányára, ideértve azt is, hogy a munkatárs nem megfelelő magatartása a munkáltató terhére értékelendő.[13]

A vétkes közrehatás elemzése körében feltétlenül szükségesnek tartom annak kiemelését, hogy voltak olyan esetek, amikor a bíróság a vétkes közrehatás ellenére is csak a munkáltatót marasztalta. Itt elsődlegesen azokra az esetekre gondolok, amikor a bíróság a munkáltató vétkes közrehatását megállapította, azonban ezt olyan súlyúnak ítélte, hogy a munkavállaló bizonyított vétkessége ellenére sem ítélte meg a kármegosztást.

Ilyen volt például az az eset, amikor a munkavállaló nem használta a védőszemüveget mivel az bepárásodott, majd ezt követően baleset következett be. A magatartása vétkesnek mondható ebben az esetben is, de mivel kiderült, hogy a védőszemüveg eleve nem volt alkalmas a munkavégzésre, így bepárásodva nagyobb veszélyforrást jelentett mintha a munkavállaló anélkül végezte volna a munkáját. Erre tekintettel a bíróság megállapította, hogy a dolgozó e magatartását nem lehet vétkes magatartásnak tekinteni mivel a védőeszköz az azzal elérni kívánt célra eleve alkalmatlan volt.[14]

Hasonló volt az érvelés abban az esetben is, amikor a rossz levegőjű csarnokból a szabad levegőre siető munkavállaló nyilvánvalóan figyelmetlen eljárását sem találta a kármegosztást megalapozó körülménynek a bíróság. Ezen döntés meghozatalára arra való hivatkozással került sor, hogy az előre nem látható, váratlan helyzetben a lehetséges magatartások közül nem a legelőnyösebb választása önmagában szintén nem tekinthető olyan hibának, amely kármegosztást alapozna meg.[15] Ez utóbbi eset érdekességét és kiemelésre méltó jellegét az adja, hogy korántsem bizonyos, hogy ez az érvelés a hatályos Mt. szerint is megállná a helyét. Ugyanis ebben az esetben éppen arról volt szó, hogy az előre nem látható váratlan helyzetben a nem a legelőnyösebb magatartás választása nem lehet kármegosztás alapja. Ehhez képest azonban az új szabályozásban a mentesülés egyik elemét képezi az előre nem láthatóság. Tehát az előre nem látható károkért, illetve káreseményekért a munkáltató kártérítési felelősségét az 1992-es Mt.-hez hasonlóan nem biztos, hogy változatlan formában meg lehet állapítani.


[1] A munkajogi irodalom többségi álláspontja szerint csak a károsult vétkes közrehatása és a kárenyhítési kötelezettség megszegése tartoznak a kármegosztás körébe, míg az előreláthatósági szabály, valamint a bírói kármérséklés esetei a felelősség alóli részleges mentesülést eredményezik. Álláspontom szerint a négy kategória között nincs olyan különbség, amely miatt a kármegosztás és a részleges mentesülés eseteinek dogmatikai elválasztása indokolt volna. A casus nocet domino elv alapján a kár azon részét, amelynek megtérítésére más nem kötelezhető eleve a károsult viseli, így minden olyan esetben, ahol nem a teljes és tényleges kár megtérítésére kötelezi a bíróság a károkozót, kármegosztás történik, hiszen a károsult szükségképpen maga viseli a kára mástól meg nem térülő részét.

[2] Berke Gyula- Kiss György: Kommentár a munka törvénykönyvéhez, Wolters Kluwer Kiadó, Budapest, 2014. 514. o.

[3] Mt. 167. § (2) bek.

[4] Ferencz Jácint: Kár érte? – A munkáltatói kárfelelősség változása, Kiadja: a Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskolája, 2012. 228. o.

[5] EBH2004. 1058.

[6] A vétkességnek két alakzatát különböztethetjük meg: a szándékosságot és a gondatlanságot. A szándékosságnak két fajtája van: az egyenes és az eshetőleges szándék. Egyenes (közvetlen) szándékról (dolus directus) akkor beszélhetünk, ha a cselekvő előre látja magatartásának vagy mulasztásának következményeit, és azokat egyúttal kívánja is. Eshetőleges szándék (dolus eventualis) akkor áll fenn, ha a cselekvő előre látja magatartásának vagy mulasztásának lehetséges következményeit, de azokba belenyugszik.[6] A gondatlanságnak szintén két jogi alakzata van: a tudatos gondatlanság és a hanyagság. A tudatos gondatlanság (luxuria) esetén a cselekvő szintén előre látja magatartásának vagy mulasztásának lehetséges következményeit, azonban könnyelműen bízik azok elmaradásában. A hanyagság (negligentia) esetében a cselekvő azért nem ismeri fel a magatartásának, illetve mulasztásának lehetséges következményeit, mert elmulasztja a tőle elvárható figyelmet és körültekintést (MK 25.).

[7] Nagy László: Anyagi felelősség a munkaviszony keretében okozott károkért, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1964. 274. o.

[8] 2016.El.JGY.E.1. sz. összefoglaló vélemény 40-41. o.; BH2005. 192.; EBH2004. 1154.; BH2014. 344.

[9] EBH2008. 1903. I. pont

[10] Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 5.M.5/2015/26.

[11] EBH2002. 789.

[12] BH2003. 170.

[13] BH2014.55.

[14] BH1977. 303.

[15] Lőrincz in Kardkovács (szerk.): 2012. 268. o.

Dr. Trenyisán Máté ügyvéd kép

Régebbi cikkek

trenyisan mate a munkaltato karteritesi felelossege a vagyoni kar elemei 2 20220503

A munkáltató kártérítési felelőssége – a vagyoni kár elemei 2. rész

A cikk első része itt olvasható: A Munkáltató Kártérítési Felelőssége – A vagyoni kár elemei 1. rész 8.1.3. Rendkívüli munkateljesítménnyel elhárított kár A munkavállaló kárenyhítési kötelezettsége miatt nem kell megtérítenie a munkáltatónak, a kár azon részét, amely abból származott, hogy a munkavállaló a kárenyhítési kötelezettségének nem tett eleget.[1] Azonban – ahogyan korábban a kárenyhítési kötelezettség

A Munkáltatói Utasítási Jog Természete És Terjedelme

A munkáltatói utasítási jog természete és terjedelme

A munkaviszony egy tevőleges szolgáltatást magában foglaló, tartós, kötelmi jellegű jogviszony, amelyet a hagyományos polgári jogi kötelmi jogviszonyokkal szemben a hierarchizáltság, az alá-fölérendeltségi viszony jellemez. A munkaviszonyban vállalt szolgáltatás jellegéből fakadóan ez a foglalkoztatási jogviszony nem önmegszüntető jellegű, a munkaszerződésben rögzített munkakörbe tartozó feladatok ellátására folyamatosan, ismétlődő jelleggel kerül sor. A munkaviszony alapján történő teljesítés

A Munkáltató Kártérítési Felelőssége – A Vagyoni Kár Elemei 1. Rész

A munkáltató kártérítési felelőssége – a vagyoni kár elemei 1. rész

Míg a munkavállalói kárfelelősség esetén a kártérítés limitált, addig a munkáltató – az Mt. 167. § (1) bekezdése alapján – a munkavállaló teljes kárát köteles megtéríteni. Ebből is látható, hogy a jogalkotó a munkáltató kártérítésének megállapításakor figyelembe vette, hogy a munkajogviszony rendeltetése a munkavállaló szempontjából, saját és eltartottjai egzisztenciális biztonságát szolgálja, így ennek megfelelően a