Míg a munkavállalói kárfelelősség esetén a kártérítés limitált, addig a munkáltató – az Mt. 167. § (1) bekezdése alapján – a munkavállaló teljes kárát köteles megtéríteni. Ebből is látható, hogy a jogalkotó a munkáltató kártérítésének megállapításakor figyelembe vette, hogy a munkajogviszony rendeltetése a munkavállaló szempontjából, saját és eltartottjai egzisztenciális biztonságát szolgálja, így ennek megfelelően a kártérítés a teljes reparáció biztosítására törekszik.[1] Kivételt képeznek ezalól természetesen a kármegosztás egyes esetei, ekkor a munkáltató természetesen nem téríti meg a munkavállaló teljes kárát.
A munkáltató az Mt. alapján a munkavállaló alábbi vagyoni kárait tartozik megtéríteni:
- a munkaviszony körében elmaradt jövedelmét,
- a munkaviszonyon kívül elmaradt jövedelmét,
- dologi kárát és költségeit,
- az egészségkárosodásnál felmerülő egyéb kártételeket,
- a hozzátartozó kárát.
E tételek körében a felmerült kár (damnum emergens), az elmaradt haszon (lucrum cessans) és az egyéb indokolt költségek egyaránt jelen lehetnek.
1.1. Munkaviszony körében elmaradt jövedelem
Az Mt. alapján az elmaradt jövedelem körében figyelembe kell venni az elmaradt munkabért és annak a rendszeres juttatásnak a pénzbeli értékét, amelyre a munkavállaló a munkaviszony alapján a munkabéren felül jogosult, feltéve, hogy azt a károkozás bekövetkeztét megelőzően is rendszeresen igénybe vette.[2]
A munkaviszony körében elmaradt jövedelem kategóriája magába foglalja az elmaradt munkabért, valamint azon rendszeres juttatás pénzbeli értékét, amelyre a munkavállaló nem a munkaviszonya alapján jogosult. E két tételen túlmenően logikailag ide sorolhatjuk azon kárt is, amelyet a munkavállaló a sérelemből eredő jelentős fogyatékossága ellenére, rendkívüli munkateljesítménnyel hárít el.[3] Végezetül elfogadhatónak tartom azt a jogirodalmi álláspontot, hogy a munkaviszony körében elmaradt jövedelemhez sorolható azon juttatás kiesése is, amelyet a munkavállaló a munkáltatótól független harmadik személytől, de a munkaviszonyára tekintettel kapott.[4] A munkaviszony alapján és azon kívül elért jövedelmeket és azok veszteségét külön-külön érdemes vizsgálni.[5]
Az Mt. a munkabér fogalmát nem adja meg, így a bírói gyakorlatra kell támaszkodnunk a munkabér pontos tartalmi meghatározását illetően. Eszerint munkabérnek minősül minden olyan – pénzbeni és természetbeni – juttatás, amely a munkavállalót a munkaviszony alapján a munkavégzés ellenértékeként illeti meg.[6]
Az elmaradt munkabér összegének megállapítására az Mt. nem nyújt egyértelmű támpontot, így két ellentétes álláspont alakult ki az összeg meghatározása kapcsán. Az egyik álláspont – amelyet a törvény indokolása is képvisel – azt állítja, hogy az elmaradt munkabér összegének megállapítására a távolléti díj szabályai az irányadók.[7] Az Mt. indokolása ezt úgy írja le, hogy ez a gondolat egyébként a normaszövegből nem következik.
Ezzel ellentétes következtetésre jutott Lőrincz, aki rámutat arra, hogy az elmaradt munkabér összegének megállapításánál az Mt. 169. § (1) bekezdése semmilyen formában nem utal arra, hogy az elmaradt munkabér összegének megállapításakor a távolléti díj összegéből kellene kiindulni, így a 148-152. §-okban foglalt szabályok alkalmazására kizárólag analógia útján kerülhetne sor. Lőrincz az Mt. 177. §-a alapján a Ptk. 6:528. § (3) bekezdésének alkalmazását tartja helyes jogértelmezésnek. Eszerint a balesetet szenvedett személy keresetveszteségét általában a balesetet megelőző egy évben elért rendszeres kereset havi átlaga alapján kell meghatározni.[8] Ez a szabály két lényeges elemet tartalmaz. Egyfelől a számítás során a balesetet megelőző egy év kereseti adatait kell figyelembe venni.[9] Másfelől pedig az elmaradt munkabér körében csak a rendszeres kereset vehető figyelembe. Lőrincz szerint a rendszeresség tekintetében különösen az egyes pótlékok tekintetében a távolléti díjra vonatkozó 151. § alkalmazása lehet irányadó. Elfogadhatónak tartom az álláspontot bár az Mt.-ből ez a logikai okfejtés nem feltétlenül következik.
A két megközelítés közül álláspontom szerint Lőrincz értelmezése a védhetőbb, ugyanis az utaló norma alapján ezt a szabályt elméletileg eleve alkalmazni kellene, így a levezetés logikus. Ha van alkalmazandó jogszabály – mégha az utaló normán alapul is – véleményem szerint analógiának nincs helye.
A „rendszeresség” kifejezés értelmezéséről, illetve a Ptk. 6:528. § (3) bekezdésének mögöttes szabályként való alkalmazhatóságáról való döntés vélhetően a jogalkalmazásra hárul majd, mindazonáltal álláspontom szerint a „rendszeres kereset” kifejezés alatt bizonyos szabályos időközönként ismétlődő, ezáltal gyakorinak nevezhető juttatásokat lehet figyelembe venni. Véleményem szerint rendszeres lehet egy kereset akkor is, ha például egy bizonyos többletjövedelem csak kéthavonta egyszer illeti meg a munkavállalót, ám az a bevétel szabályos gyakorisággal és állandó rendszerességgel érkezik, tehát a munkavállaló visszatérő bevételként kalkulál vele.
Lőrincz helyesen mutat rá arra, hogy sem az Mt., sem a Ptk. nem határozza meg részletesen az átlagszámítás módszerét. Ebből kifolyólag az 1992-es Mt. átlagszámításra vonatkozó szabályai,[10] illetőleg az annak nyomán kialakult gyakorlat lehet alkalmazandó. E szabályok közül is ki kell emelnünk azt, hogy az átlagkereset számításánál fontos feltétel volt – és amennyiben elfogadjuk az átlagszámítás Ptk. mögöttes szabályát alkalmazandónak akkor jelenleg is az –, hogy a munkavállaló megjelölje azt az időpontot, amelyet az átlagkereset számításánál figyelembe lehet venni, hiszen a baleset napja nem feltétlenül esik egybe a keresőképtelenség napjával. Szintén releváns azon szabály miszerint az átlagszámítás körében általános elvként került kimondásra, hogy az olyan munkával nem töltött időt, amelyre a munkavállalót díjazás nem illeti meg, az átlag kiszámításánál figyelmen kívül kell hagyni.
Ha elfogadjuk a Ptk. szabályának alkalmazását, akkor érdemes vizsgálnunk azt a szabályt is, miszerint: „ha az említett idő alatt a keresetben (jövedelemben) tartós jellegű változás állott be, csak a változás utáni kereset (jövedelem) átlagát lehet figyelembe venni.”[11] E szabály elsősorban arra az esetre alkalmazandó, ha a balesetet megelőző egy éves – irányadó – időszakban a munkavállaló alapbére növekszik. E szabályt logikusan az alapbéren túli juttatások tekintetében is alkalmazni kell.
Az elmaradt munkabért bruttó összegben kell figyelembe venni. Ennek az az oka, hogy az elmaradt bért pótló kártérítés – hasonlóan a munkabérhez – személyi jövedelemadó (továbbiakban Szja.) alapját képezi, így a korábban említett káronszerzés tilalmával ellentétes lenne, ha a bért pótló kártérítés nem képezné az Szja. alapját. Ennek indokolását és részletes számítását a Legfelsőbb Bíróságnak egy 2006-os – a baleseti járadék alapjául szolgáló átlagkereset meghatározásáról és a járadék számítási módjáról címet viselő – Polgári Kollégiumi Véleménye tartalmazza.[12] E számítás során – a tényleges kárt meghaladó kártérítés elkerülése céljából – a kártérítés alapjául szolgáló valamennyi összeget, így azt a tényleges jövedelmet, amelyet a munkavállaló a munkaereje hasznosításával megkeresett, valamint a törvény alapján levonásra kerülő társadalombiztosítási ellátást is, bruttó összegben kell figyelembe venni.
Az adózási szempontok fontossága a jogalkalmazásban is több esetben megnyilvánult. Ezek közül a legfontosabb az a határozat, amely kimondja, hogy a munkáltató a teljes kártérítési kötelezettsége miatt köteles megfizetni a károsult munkavállaló azon kárát is, amely az egyösszegű keresetveszteség megfizetése – és ezáltal magasabb adóság alkalmazása – miatt keletkezett. Önmagában a kamat miatt bekövetkezett személyi jövedelemadó-fizetési kötelezettség a kártérítési igényt nem alapozza meg.[13]
Érdekesség, hogy az 1992-es Mt.-hez képest az Mt. már nem tartalmazza expressis verbis azt a szabályt, hogy az elmaradt jövedelem számításánál figyelembe kell venni azt a jövőbeni változást is (pl. béremelés), amelynek meghatározott időpontban való bekövetkeztével előre számolni kellett.[14]
A káronszerzés tilalma[15] az elmaradt munkabér körében is irányadó. Az elmaradt jövedelem alapjául szolgáló átlagkereset nem lehet magasabb, mint amit a munkavállaló a balesete előtti teljesítményével megkeresett.[16] Az elmaradt munkabérből az Mt. alapján le kell vonni bizonyos tételeket:
- a társadalombiztosítás vagy az önkéntes kölcsönös biztosító pénztár által nyújtott ellátást,
- amit a munkavállaló megkeresett, vagy az adott helyzetben elvárhatóan megkereshetett volna.[17]
Nem kel megtéríteni általában a jutalmat sem, mivel ezt a bérelemet a munkáltató szabad mérlegeléssel adhatja.[18]
1.1.2. Munkabéren felüli rendszeres juttatás
A munkaviszony körében elmaradt jövedelemnek részét képezi a munkaviszony alapján a munkavállalót megillető munkabéren felüli rendszeres juttatás pénzbeli értéke is, feltéve, ha azt a károkozást megelőzően rendszeresen igénybe vette. Ez a kategória magába foglalja a a béren kívüli juttatásokat és a cafeteria elemeit is.[19]
Ezeknek a juttatásoknak a kártételként való figyelembe vételének három feltétele van. Az egyik, hogy béren kívüli legyen, a másik, hogy rendszeresen sor kerüljön az igénybe vételére, míg a harmadik, hogy jogszerű legyen a jövedelem. A rendszeresség megítélése itt is problematikus lehet, hiszen e juttatás feltételeit tipikusan munkáltatói szabályzat vagy kollektív szerződés rendezi, így erre vonatkozóan általános megállapításokat tenni kiemelten nehéz. Nem kell azonban megtéríteni annak a juttatásnak értékét, amely rendeltetése szerint csak munkavégzés esetén járna, illetve a költségtérítésként kapott összeget sem.[20]
Csak az objektíve elvárható haszon vehető figyelembe az elmaradt jövedelem körében, a csupán remélt, tervezett bevétel nem.[21] Ez a gyakorlat irányadó mind a munkaviszonyon belüli, mind a munkaviszonyon kívüli elmaradt jövedelem tekintetében.
A cikk második része itt olvasható: A munkáltató kártérítési felelőssége – a vagyoni kár elemei 2. rész
[1] Kiss, 2005. 286. o.
[2] Mt. 169. § (1) bek.
[3] Mt. 169. § (3) bek.
[4] Lőrincz in Kardkovács (szerk.), 2012. 274. o.
[5] BH2005. 404.
[6] BH2007. 243
[7] T/4786. számú törvényjavaslat a Munka Törvénykönyvéről, részletes indokolás a 169-172. §-hoz.
[8] Ptk. 6:528. § (3) bek.
[9] Szemben az 1992-es Mt. 152. §-ban foglaltakkal, ahol a normaszöveg négy naptári negyedévet vett figyelembe.
[10] 1992-es Mt. 152. §
[11] Ptk. 357. § (1) bek.
[12] 1/2006. PK vélemény; 171. § (1) bek. a)–b) pontok
[13] EBH2000. 357.
[14] Kun in Gyulavári Tamás (szerk.), 2013. 395. o.
[15] A káronszerzés tilalma azt jelenti, hogy a károkozó a kár megtérítése során a károsultnak nem fizethet többet, mint amennyi a kár volt, azaz a károsult nem gazdagodhat a károkozással összefüggésben, nem juthat a tényleges vagyoncsökkenést meghaladó kártérítéshez.
[16] Berke-Kiss (szerk.), 2014. 520. o.; BH2007. 274.
[17] Mt. 172. § a-b) pont
[18] Mfv. I. 10.550/2010/4.
[19] Berke-Kiss (szerk.), 2014. 520. o.
[20] Mt. 169. § (4) bek.
[21] Berke-Kiss (szerk.), 2014. 520. o.; BH2004. 207.
